A feledés folyója megjelenéséhez közelítve, úgy éreztem, remek lenne, ha mutathatnék valami extrát a regényből, ami olyanokat is megfoghat, akik nem feltétlenül rajonganak a szöveges tartalomért.
Így született meg az ötlet, hogy egy rövid részletet erejéig képregénnyé változtassam A feledés folyóját. Megkerestem Nagy Gergelyt, Az Olimposz legyőzése trilógia borítórajzolóját, és arra kértem, hogy készítsen egy képregény oldalt, ami jól bemutatja a jövő harcosainak a kalandos életét.
Ehhez viszont ki kellett választanom egy sok szempontnak megfelelő jelenetet A feledés folyójából. A jelenet nem spoilerezhette el sem A feledés folyója cselekményét, sem A jövő harcosai végkifejletét, és úgy kellett akciót tartalmaznia, hogy nem lövi le, hogy a főszereplők milyen új lényekkel találkoznak és harcolnak, de jó lett volna arra is utalni, hogy ebben a részben a mitológia átszivárog a mi korszakunkba.
Végül egy olyan jelenetet választottam, amiben Marcell, Erik és Adria még csak a történet elején nyomoznak, de már feltűnnek az előző részben megismert ellenségeik, a hárpiák, ráadásul mindezt a mi világunkban, a mi jelenünkben.
Fontos volt, hogy a képregény hozza a borítók minőségének színvonalát, és komolyabbnak tűnjön, mint A Kéer, egy ókori halálistennő modern napjai című humoros, a trilógiához kapcsolódó képregények.
Ez lett a végeredmény:
Ez pedig az első elkészült vázlat volt, amin rögtön meghatároztuk az egész történetet, a panelelrendezést, és kiderült, hogy nagyjából mennyi hely jut a szövegeknek:
Végezetül álljon itt az a jelenet A feledés folyójából, ami alapján a képregényoldal készült. Érdekes lehet végigkövetni, hogyan egyszerűsödnek a szövegek, a párbeszédek, a kisebb részletek, ha magának a szövegnek kevesebb hely jut, viszont a képek segítenek a mesélésben.
A feledés folyója, 4. fejezet, részlet:
„A férfi megpróbált fenyegetően fellépni, de ahogy mozdult, azonnal megtántorodott.
– Nyugi, nem maradunk – mondta Marcell, de a biztonság kedvéért megfogta a kardja markolatát. – Csak csodálkoztunk, hogy maga nem fél a madaraktól.
A hajléktalan elbizonytalanodott.
– Madarak? Ti is a szörnymadarakra vagytok kíváncsiak?
– Szörnymadarak? – kapott a szón Erik.
A rongyos alak felröhögött.
– Ja, ja! Gondolhattam volna… Nem ez az első alkalom, hogy valakit a szóbeszéd miatt esz ide a fene, de a többiek nappal jöttek. Nektek aztán van vér a pucátokban, mi?
– Mit tud a… szörnymadarakról? – kérdezte Marcell.
A férfi horkantott egyet, majd kiköpött oldalra.
– Baromság az egész. Hónapok óta itt élek, és itt nincs semmi. Nem tudom, ki terjeszti ezt a hülyeséget, de engem nem fognak elijeszteni. Azt is hallottam, hogy az oroszok akarnak itt titkos bázist építeni, de én ettől sem csinálom össze magam. Engem már a KGB is vallatott, bizony…
– Öm… Szinte biztos vagyok benne, hogy nem jönnek az oroszok, és nem kellenek nekik ezek a romos házak – mondta Erik.
– Tudod is te…
– Tényleg, semmi madár nincs itt? – méltatlankodott Adria.
– Madár, madár… – hümmögött a férfi. – Az a madár van itt, ami máshol is. Galambok meg verebek. Fecskék az ablak alatt. Meg a varjak… na, abból mondjuk sok van… mostanában egyre több.
– Varjak? – húzta el a száját Erik.
– Menjünk tovább – legyintett Adria –, még sok lakást kell átnéznünk.
– Hé! – háborodott fel a férfi. – Legalább egy kis apróval kínáljatok meg, ha már ennyit téptem a szám nektek. Egy kis apró biztos van nálatok. Én mondom, kenyérre kell, nem másra…
Ahogy ezeket kimondta, tűhegyes rikoltás töltötte be a lakást… a gangot… az egész épületet. Minden négyzetcentimétert ellepett, beköltözött a falakba, rezgett a levegőben.
Marcell elejtette a kardját, és a kezét a fülére szorította. A levegő is megváltozott, az ablakokon keresztül olyan erős állatszag áradt be, mintha madárházban járnának. Adria, Erik és a hajléktalan is a fülét védte.
– Varjak… – kiáltotta a férfi, miközben kibámult az utcára. A hangja csak elfojtott suttogásnak hallatszott a rikoltozásban. – Uram, irgalmazz, mennyien jönnek…
Szárnyak suhogtak, hangok visítottak.
És akkor berontottak az ablakon.
Hárpiák.
Lehettek vagy harmincan.”